A sáfrány története, avagy a „vörös arany” az ókortól napjainkig

A fűszersáfrány termesztésére az ókori időkben, az i. e. 2300-as években utaltak elsőként. Az ókori sumér uralkodó: Sargon nevének jelentése: „Sáfrány város”.

Már az „Ebers”-féle papirusztekercsek, a Biblia és az ős-indiai írások is említik a növényt.

Kr. e. 1700 körül Krétán talált freskókon is megtalálható a sáfrány. A termesztett fűszersáfrány vad változata (Crocus cartwrightianus) is innen származik. A jelenleg fűszerként termesztett változatát a késői bronzkorban állították elő ugyancsak Krétán.

A növény fűszerként és gyógyszerként egyaránt az ókortól használatos. Érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra, görcsoldásra alkalmazták, színező tulajdonságai is ismeretesek voltak már ekkoriban.

Egyiptomban Kleopátra gyakran vett sáfrányos fürdőt, mivel afrodiziákumnak is tartották, ezt a fogást a görögök is alkalmazták.

A perzsák sáfrányt szórtak a hitvesi ágy köré és áldozati takaróikba sáfrány szálakat szőttek.

A görög mitológia szerint, amikor Zeusz Hérával hált, ágyuk mellett sáfrány nőtt, a főisten megittasult az erős illattól.

A következő freskó időszámítás előtt 1600-ból szármaik a görög Santoríni szigetéről, melyen sáfrányt szüretelő asszonyokat örökítettek meg:

A görög monda szerint az ősi időkben született Saffron az Olimposz egyik Istenének Hermésznek barátja. A két férfi versengett egymással íjászatban. Saffron beleszeretett egy gyönyörű hercegnőbe Szmiliába, aki viszonozta érzéseit. Egy nap Saffron azt mondta Hermésznek: “Te lőj először.” Így is lett. De a nyíl Saffron szívébe fúródott és súlyosan megsebezte őt. Szmilia könnyei találkoztak Saffron vérével és szétterjedtek a Földön virág formájában. A hercegnő könnyei kék szirmok lettek a vér vöröseivel és sárgáival.

A római mondás is innen ered: „Dormivit in sacco croci.”, jelentése szó szerint „Sáfrány ágyon aludt.”, azt fejezi ki, hogy valakin vidám önfeledtség lesz úrrá. A Római Birodalom császárai pedig sáfrányszirmokkal tömették ki a párnáikat.

Nagy Sándor seregeiben gyógyszerként alkalmazták, ahogyan Kínában is.

A középkorban, a X. században arab kereskedők ismertették meg ismét az értékes fűszert az európai konyhaművészettel.

Az Ibériai-félszigeten olyan jól megtelepedett, hogy a sáfrányminőséget szabályozó nemzetközi szabvány értékeihez a legjobb La Mancha sáfrány szolgált etalonként.

A XIV. században tomboló pestisjárvány idején sáfrányból készítettek gyógyszert, ezért a fűszer nagyon keresetté vált. Egy sáfrányos gyógyszerszállítmány birtoklásáért 15 napig folyt a harc.

A XV. században sem csökkent a jelentősége, amit az is mutat, hogy egy asszonyt a sáfrány hamisításáért (a sokkal kevésbé ízletes sáfrányos szeklicével) elástak, egy férfit ugyanezen bűnért máglyahalálra ítéltek. Németországban ekkortájt hivatalok ellenőrizték folyamatosan az árusított sáfrány fűszer valódiságát.

Ázsiában is jól ismert volt a sáfrány, a buddhista szerzetesek ruhájának színét is a kedvelt fűszernövény bibéiből készült főzet adja.

Európában évszázadokon át a gazdagságot és a magas társadalmi pozíciót szimbolizálta.

Napjainkban

Az első Nyugati sáfránytermelők és kereskedők a Spanyolok voltak. Mai napig a legnagyobb sáfránymezők Andalúziában és Valenciában vannak.

Napjainkban leginkább ízesítő-és gyógyhatása miatt alkalmazzák, amiről a honlapunk „A sáfrányról/ gyógyhatásai” fülön olvashatnak.

Elnevezése majdnem minden nyelvben az arab „ za′ faran” szóból ered, ami azt jelenti „sárga”. angolul saffron, latinul Crocus sativus amely görög eredetű. A spanyol sáfrány a legdrágább, aromája és telt íze egyedülálló. Az Indiából származó sáfrány pedig a legtovább tárolható.

A Sáfrány Hazánkban

Mátyás reneszánsz konyhájának változatossága mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen. Az udvari szakácsok előszeretettel alkalmaztak különféle fűszereket, köztük a sáfrányt is. A Mátyás király udvarában sok időt töltő olasz humanista, Galeotto Marzio a legfontosabb fűszerek között említi a borssal és a gyömbérrel együtt. Mátyás király szakácsai oly bőven használtak sáfrányt, hogy a király és vendégei állandóan a sárga színeződés veszélyével ültek asztalhoz.

A középkorban hazánkban nagy mennyiségben termesztettek sáfrányt. A paprika megjelenéséig és általános elterjedéséig, tehát a XIX. század kezdetéig, a leggyakoribb ízesítőink közé tartozott, valamint ruhákat is festettek vele. Magyarország déli vidékein, mint Érsekcsanádon, és a Dél Dunántúlon például Csökölyön a gyászruhákat festették vele sárgára.

A XIX. század kitűnő botanikusáról Heuffel Jánosról elnevezett kárpáti sáfrány – Crocus heuffelianus- közeli rokona a Crocus sativusnak.

Hazánkban a sáfrány használatának kultúrája a II. világháború után esett vissza jelentős mértékben.

A sáfránytermesztés ma Nyugat- és Dél- Európában, Indiában és világszerte sok helyen reneszánszát éli, a kifinomult konyhaművészet és életmód részeként.