A sáfrány története, avagy a „vörös arany” az ókortól napjainkig
A fűszersáfrány termesztésére az ókori időkben, az i. e. 2300-as években utaltak elsőként. Az ókori sumér uralkodó: Sargon nevének jelentése: „Sáfrány város”.
Már az „Ebers”-féle papirusztekercsek, a Biblia és az ős-indiai írások is említik a növényt.
Kr. e. 1700 körül Krétán talált freskókon is megtalálható a sáfrány. A termesztett fűszersáfrány vad változata (Crocus cartwrightianus) is innen származik. A jelenleg fűszerként termesztett változatát a késői bronzkorban állították elő ugyancsak Krétán.
A növény fűszerként és gyógyszerként egyaránt az ókortól használatos. Érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra, görcsoldásra alkalmazták, színező tulajdonságai is ismeretesek voltak már ekkoriban.
Egyiptomban Kleopátra gyakran vett sáfrányos fürdőt, mivel afrodiziákumnak is tartották, ezt a fogást a görögök is alkalmazták.
A perzsák sáfrányt szórtak a hitvesi ágy köré és áldozati takaróikba sáfrány szálakat szőttek.
A görög mitológia szerint, amikor Zeusz Hérával hált, ágyuk mellett sáfrány nőtt, a főisten megittasult az erős illattól.
A következő freskó időszámítás előtt 1600-ból szármaik a görög Santoríni szigetéről, melyen sáfrányt szüretelő asszonyokat örökítettek meg:
A görög monda szerint az ősi időkben született Saffron az Olimposz egyik Istenének Hermésznek barátja. A két férfi versengett egymással íjászatban. Saffron beleszeretett egy gyönyörű hercegnőbe Szmiliába, aki viszonozta érzéseit. Egy nap Saffron azt mondta Hermésznek: “Te lőj először.” Így is lett. De a nyíl Saffron szívébe fúródott és súlyosan megsebezte őt. Szmilia könnyei találkoztak Saffron vérével és szétterjedtek a Földön virág formájában. A hercegnő könnyei kék szirmok lettek a vér vöröseivel és sárgáival.
A római mondás is innen ered: „Dormivit in sacco croci.”, jelentése szó szerint „Sáfrány ágyon aludt.”, azt fejezi ki, hogy valakin vidám önfeledtség lesz úrrá. A Római Birodalom császárai pedig sáfrányszirmokkal tömették ki a párnáikat.
Nagy Sándor seregeiben gyógyszerként alkalmazták, ahogyan Kínában is.
A középkorban, a X. században arab kereskedők ismertették meg ismét az értékes fűszert az európai konyhaművészettel.
Az Ibériai-félszigeten olyan jól megtelepedett, hogy a sáfrányminőséget szabályozó nemzetközi szabvány értékeihez a legjobb La Mancha sáfrány szolgált etalonként.
A XIV. században tomboló pestisjárvány idején sáfrányból készítettek gyógyszert, ezért a fűszer nagyon keresetté vált. Egy sáfrányos gyógyszerszállítmány birtoklásáért 15 napig folyt a harc.
A XV. században sem csökkent a jelentősége, amit az is mutat, hogy egy asszonyt a sáfrány hamisításáért (a sokkal kevésbé ízletes sáfrányos szeklicével) elástak, egy férfit ugyanezen bűnért máglyahalálra ítéltek. Németországban ekkortájt hivatalok ellenőrizték folyamatosan az árusított sáfrány fűszer valódiságát.
Ázsiában is jól ismert volt a sáfrány, a buddhista szerzetesek ruhájának színét is a kedvelt fűszernövény bibéiből készült főzet adja.
Európában évszázadokon át a gazdagságot és a magas társadalmi pozíciót szimbolizálta.
Napjainkban
Az első Nyugati sáfránytermelők és kereskedők a Spanyolok voltak. Mai napig a legnagyobb sáfránymezők Andalúziában és Valenciában vannak.
Napjainkban leginkább ízesítő-és gyógyhatása miatt alkalmazzák, amiről a honlapunk „A sáfrányról/ gyógyhatásai” fülön olvashatnak.
Elnevezése majdnem minden nyelvben az arab „ za′ faran” szóból ered, ami azt jelenti „sárga”. angolul saffron, latinul Crocus sativus amely görög eredetű. A spanyol sáfrány a legdrágább, aromája és telt íze egyedülálló. Az Indiából származó sáfrány pedig a legtovább tárolható.
A Sáfrány Hazánkban
Mátyás reneszánsz konyhájának változatossága mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen. Az udvari szakácsok előszeretettel alkalmaztak különféle fűszereket, köztük a sáfrányt is. A Mátyás király udvarában sok időt töltő olasz humanista, Galeotto Marzio a legfontosabb fűszerek között említi a borssal és a gyömbérrel együtt. Mátyás király szakácsai oly bőven használtak sáfrányt, hogy a király és vendégei állandóan a sárga színeződés veszélyével ültek asztalhoz.
A középkorban hazánkban nagy mennyiségben termesztettek sáfrányt. A paprika megjelenéséig és általános elterjedéséig, tehát a XIX. század kezdetéig, a leggyakoribb ízesítőink közé tartozott, valamint ruhákat is festettek vele. Magyarország déli vidékein, mint Érsekcsanádon, és a Dél Dunántúlon például Csökölyön a gyászruhákat festették vele sárgára.
A XIX. század kitűnő botanikusáról Heuffel Jánosról elnevezett kárpáti sáfrány – Crocus heuffelianus- közeli rokona a Crocus sativusnak.
Hazánkban a sáfrány használatának kultúrája a II. világháború után esett vissza jelentős mértékben.
A sáfránytermesztés ma Nyugat- és Dél- Európában, Indiában és világszerte sok helyen reneszánszát éli, a kifinomult konyhaművészet és életmód részeként.
Felhasznált források
http://saffroncseppek.hu/a-safrany-tortenete/
http://valodisafrany.blog.hu/2010/05/01/valodi_safrany_a_fuszerek_kiralya_a_kiralyok_fuszere
http://flottamagazin.hu/gasztronomia/safrany-a-voros-arany/
http://www.e-kompetencia.si/egradiva/zgodovina_madzarske/9.gradivo_ZGODOVINA%20MADZARSKE/index7.html
http://terebess.hu/tiszaorveny/fuszer/safrany.html
http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/kiralyok-asztalanal
http://www.egeszsegplazabudapest.hu/kislexikon/hatoanyagok/safrany
One thought on “A Sáfrány Története”